2010. november 4., csütörtök

Lovecraft: Feledés fátyla

Fotó: Rudi, a Sötétség Búvára
Az álom-bölcsek némelyike elragadtatással, mások viszont csalódottan vagy félelemmel telve írtak a csak egyszer átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre jobban vágytam rá, hogy örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a titokzatosság minden csábításnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke egyhangúságánál rémesebb úgysem várhatott már rám. Így amikor rájöttem, hogy melyik az a drog, amelyik megnyitja előttem a kaput, és segít átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy a legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.


Az elmúlt éjjel lenyeltem a drogot, majd álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem, láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és megvilágította a kísérteties fényével az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok tornyát, én pedig dalokat zengve a szívemben, és e világ - ahonnan többé nincs visszatérés - ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata felé.


Ám ahogy a kapu szélesre tárult, s a kábítószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a kellemes látvány és csillogás egyszeriben véget ért, hiszen ez az új birodalom nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér ködben lebegő kihalt és végtelen térség. Így boldogabban, mint valaha is reméltem volna, újból beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak idején maga a démoni Élet hívott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött órára...

Nincsenek megjegyzések: